Szabadidőmben szeretek fotózni. Még az újságírói pályám elején kaptam rá, amikor egy híranyagnak nemcsak a szöveges részét készítettem el, de a fotóriporteri munkát is én végeztem.
Nem vagyok profi, egy sima hobbifotós vagyok egy régi, de magabiztos masinával, egy Nikon D7200-as vázzal. A hétvégét Tiszaörsön töltöttem, az eredeti cél a Tiszaigari Arborétum bejárása volt, ott szerettem volna pár őszi képet csinálna. Ez most elmaradt, de még nem vetettem el erre az évre ezt az ötletet.
A magyar politikát követők számára igencsak meglepő eseményről számolt be a Partizán a Facebook-oldalán október 5-én. Mint írták, az eddig rendszeres jelentkező parlamenti tudósítás elmarad, ugyanis nem engedték be Kuczogi Jakab kollégájukat és a Partizán-stábot az Országházba.
 |
| Forrás: parlament.hu |
Az Országgyűlés sajtófőnöke először arra hivatkozott, hogy nincs NMHH (Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – a szerk.) regisztrációnk. Miután jeleztük, hogy van, és ezt meg is küldtük, akkor már kiderült, hogy mégsem a regisztráció a probléma. Az új indoklás szerint a Partizán az NMHH oldalán nem „sajtótermékként” szerepel, illetve, hogy idézzük: "a Partizán oldalán megszűnt a politikai cikkek rendszeres közzététele". Az abszurditás határait súroló indoklások ezek, amik ráadásul eddig nem merültek fel.
– írta a Partizán a közösségi oldalán.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban való részvételükért, felségsértés és hazaárulás vádjával végeztek ki tizenkét magyar honvédtábornok és egy ezredest Aradon, 1849. október 6-án.
 |
| Forrás: A tizenhárom aradi vértanú • Magyar Nemzeti Digitális Archívum |
Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József nevei örök időkre a nemzet mártírjaiként vésődtek emlékezetünkbe.
Az aradi tizenhármak nemzeti gyásznapján előttük, valamint az ugyanezen napon, Pesten kivégzett Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke előtt tisztelgünk.
Ajánlom a témában írt egyik korábbi cikkemet: Nagysándor József, a debreceni csata honvédtábornokának utolsó heteiről dr. Fleisz János nagyváradi történészt, kutatót kérdeztem, melyet IDE KATTINTVA olvashatsz el.
Legyünk őszinték: a legtöbb ember ma már egy háromperces YouTube-videót sem képes végignézni anélkül, hogy ne pörgetne bele a telefonján. A figyelem elapadt, a türelem elfogyott, az instant ingerek világában pedig sokan úgy tekintenek a könyvolvasásra, mint valami poros, ósdi, boomer szokásra, amit legfeljebb az egyetemi vizsgák miatt kell elviselni.
Ma, szeptember 8-án van az olvasás világnapja. Ilyenkor menetrendszerűen elárasztják a közösségi médiát a közhelyes, túlcukrozott idézetek arról, hogy az olvasás milyen csodálatos utazás a képzelet szárnyán. Olyanok is hirtelen könyvfaló irodalmárrá válnak, akik csak azért vesznek egy könyvet a kezükbe, hogy a borítót meg a színes élfestést kitegyék Insta-storyba, hazudva a világnak:
nézzétek híveim, milyen kibszott művelt és sokoldalú vagyok.
Dehogy vagy, bogaram. Az olvasás nem esztétikai kellék, és nem póz.
Nagy levegőt vettem, beléptem a vezetőm ajtaján és közöltem: felmondok.
Tettem ezt öt évvel ezelőtt. Biztos állásom volt, stabil fizetésem, azt csinálhattam, amit szeretek és otthon éltem, a városban, amit szeretek. De mégis igent mondtam az újra, az ismeretlenre, a másra. Nem volt könnyű döntés, hiszen egy másik városban kaptam egy lehetőséget, ami teljesen más volt az addigi körülményekhez képest.
A hivatali munkát az újságírásra, az egyedüllétet a barátnőmmel való összeköltözésre, a stabilitást a bizonytalanságra cseréltem. Egzisztenciálisan visszaléptem egy olyan időszakban, amikor a koronavírus még a mindennapjaink része volt (emlékeztek még rá?). S persze ott álltam a jogász szak második éve előtt egy kifejezetten felejthető első év után.
Ez nem fog neked tetszeni. Vagy mégis? Előre bocsátom: nem akarok az írásaimmal senkinek megfelelni, minden bejegyzés, tartalom a világról,...
